Az alapskálák eredete VI.

A középkor hangrendszere

 

Évezredek távlatából a zsenialitás már kevésbé érezhető, főképpen azért, mert a felfedezett dolgok továbbfejlődnek és a végén már azt sem tudjuk, hogy honnan indultak el. Így már réges-rég elfeledtük Arezzoi Guido személyét (992 k. - 1050 k.), akiről egyébként legfeljebb az általános iskolai énektanár bácsi-néni beszélhetett, miszerint ő a felelős a dó-ré-mi szolmizációs hangokért, közvetve azon hadonászásért, amit ezek a bácsik és nénik művelnek szolmizáció közben . Hát, ennyit a lényeglátó énektanításról, mert szerintem a 11. században élt Guido korszakalkotó-korszakrobbantó elme volt.

 

Arezzoi Guido

 

Arezzoi Guidoról  jó minőségben egyedül ezt az ábrázolást találtam az Interneten (Google keresőmotorral, a kép címe a név volt). Nem mondhatom, hogy igazán hiteles, mivel ő nem egyházatyaként, hanem benedekrendi szerzetesként működött (később pedig remete lett). De meglehet, hogy Guido ornátusba való felöltöztetése szimbolikus: megingathatatlan tekintélyét hivatott jelképezni.

 

Az egyház világi uralmának megerősödésével megindult egy egységes zenei rendszer teremtésének igénye. A gregorián ugyanis ebben az időszakban valószínűleg több ezer, sok különböző kultúrából származó, de azonos gyökerű, azaz keresztény ének színes forgatagát jelentette, nem számítva a kiterjedt liturgikus elemeket. Ezt kellett valamilyen módon zeneileg egységesíteni. A 9. század tehát újfent felfedezte a tetrachord-alapú antik hangsorokat és némi változtatásokkal latin neveket adott nekik. Ennek részletezése felesleges, mert az voltaképp az ógörög és a bizánci hangrendszer sajátos, egyházi kompilálása.

 

Az időszak legfontosabb, Guido előtti zenei eseménye egy Boethius nevű államférfi és zenetudós (475-524) által elkövetett fordítási-értelmezési hiba, amelynek eredményeképpen nem egyeznek az antik és az egyházi hangnemek elnevezései. Boethius több-kevesebb sikerrel a görög zeneelmélet átmentését kísérelte meg az újabb, középkori időkbe. A görögök a hangközarányok elméletéből következően a hangokat a monochord húrjának osztópontjain rögzítették:

 

Monochord

 

Monochord 2.

 

A húron jelentkező legegyszerűbb hangközarányokat úgy vélem szemléletesen vezettem le a Temperált hangrendszer fejezetcsomagban, illetve az ehhez kapcsolódó matematikáról pedig részletesen írok a Mi is az zene? - I. rész című fejezetben van kidolgozva.

 

A monochord húrjain jelentkező hangközarányok azonban a hangszeren nem lineárisan jelennek meg, ezért hangközarányokból következő hangok sem. A görögök a hangokból származtatható skálákat hangmagasságban lefelé számolták, ám ez ebből az elvből már nem derült ki. Boethius sem érzékelte ezt a skálairányt és a bonyolult görög hangneveket az ABC betűivel egyszerűsítette, még pedig hangmagasságban felfelé. Amint látjuk tehát, ez inkább értelmezési, semmint fordítási hiba volt. Ha a görög lefelé építkező skálaépítkezést kottában ábrázoljuk...

 

Boethius-féle dór-fríg értelmezési hiba

 

...akkor E E esetében dór skáláról beszélhetünk, de visszafelé, azaz hangmagasságban felfelé (E E) már fríg skáláról. Az utóbbi vált a ma elfogadott skálaértelmezéssé...

 

Visszatérve Guido-ra: ő volt az, aki ebbe a régi, porlepte, hibákkal és konvencióktól terhes zenei rendszerbe valami gyökeresen újat teremtetett. Először is észrevette, valamint újraértelmezte az oktávazonosságot és ezért a régi rendszert felfelé új hangnemekkel bővítette ki. Majd felcserélte a valószínűleg bizánci mintából vett pentachord skálaépítkezést hexachord, azaz hathangú skálaépítkezésre. Ez a hexachord is állandó hangköz-szerkezettel operált, nevezetesen:

 

1 egész - 1 egész - 1 fél - 1 egész - 1 egész

 

Ma így indul a dúr és a mixolíd skála. Az alábbi ábrán jól láthatjuk, hogy ennek a hangköz-csoportosításnak a C, G, és F hangokról indított hexachord-hangcsoportok felelnek meg. Illetve az F hangokról indítottak csak akkor, ha a H helyén (középkori nevén b durum)  B hang van (középkori nevén b molle). Ezért van ott 2 hang jelezve (a kottában már nincs jelezve a B hang):

 

Arezzoi Guido hexachord-rendszere

  Arezzoi Guido hexachord-rendszere a kottában

 

Tehát a legalsó G hang (amelyet egyébiránt Γ betűvel jelöltek) és e2 hang közötti hangtartomány 7 hexachord skálára lett felosztva. A hexachord-hangcsoportok nevei:

Guido azonban még ennél is tovább lépett. Mivel így a hexachord-hangcsoportok hangközei, velük a benne lévő hangok egymáshoz viszonyított helyzetei szabványossá és állandóvá váltak, az ut re mi fa sol la bevezetésével lehetővé vált ismeretlen dallamok lapról olvasása, új énekek gyors megtanulása és a hangrendszer hexachord-hangcsoportjai közti zökkenőmentes váltás (mutáció). A szótagok egyébként egy 8. századi himnuszból származnak (Sancte Joannes), bár a dallam valószínűleg Guido saját alkotása:

 

Ut re mi fa sol la

 

Guidotól származik az úgynevezett guidói kéz módszere is...

 

Guidói kéz

 

...ahol az emberi kéz bevonásával sikerült a rendszer legfontosabb elemeit megmagyarázni és jól emlékezetbe vésni, valamint először ő tett javaslatot a kottavonalak terctávolságú csoportosítására is. A ma használatos kottarendszer tehát alapjában véve több mint 1000 éves!

 

Foglaljuk össze vizsgálódásunk eredményeit!

A modális, más néven egyházi hangsorok a korai középkortól a 16. századig az európai zene elméleti alapjait jelentették és közvetve napjaink zenéjére is hatást gyakoroltak, hiszen lényegében belőlük fejlődött ki a dúr-moll hangrendszer.

 

A D-E-F-G tetrachord-hangcsoport egyes hangjaiból oktávskálák indíthatóak...

 

 

...amely szerkezetileg egy pentachord-, (d1-a1) és egy ráhelyezett tetrachord-hangcsoportból áll (a1-d2). Ez alapján 4, authentikus modus-nak nevezett skálát kapunk: dór-fríg-líd-mixolíd. A skálák kezdőhangjait finalis-nak hívjuk, a dór esetében ez d1 hang. Az authentikus hangnem plagális, azaz mellékpárját úgy kapjuk meg, hogy a ráhelyezett tetrachord-hangcsoportot alulra, a finalis alá tesszük, így az dór esetében a hangról fog indulni (a finalis marad d1):

 

 

A modális skálák újkori és a fenti értelmezésű csoportosítás szerint:

 

Dór

Dór

 

Hipodór

Hipodór

 

Fríg

Fríg

 

Hipofríg

Hipofríg

 

Líd

Líd

 

Hipolíd

Hipolíd

 

Mixolíd

Mixolíd

 

Hipomixolíd

Hipomixolíd

 

A 16. században a fenti 8 hangnemhez azonos alapelvekkel még 2 lett csatolva. Itt jelennek meg először a dúr és moll skálák ősei, már zeneelméleti szinten:

 

Eol

Eol

 

Hipoeol

Hipoeol

 

Ion

Ion

 

Hipoion

Hipoion

 

A fenti zeneelméleti képletekből származtathatók le tehát azok az alapskálák, amelyeket ma használunk. A csoportból egyetlen kivétel a lokriszi skála, amelynek gyökereit egyszerűen nem találom, valószínűleg azért, mert nincs is. Erre bizonyíték több, igen színvonalas zenei könyv, amelyek a skálát nem is említik még az értelmezés szintjén sem! Természetesen a skála azonos belső szerkezettel, csak más néven évezredek óta létezik. Aki a lokrisziról zenét keres (ilyen például a mindenre kíváncsi Jene Miki mérnök úr), annak a hipofríg hangnem elmélyült tanulmányozását ajánlom, azaz keressen recsegő bakelitlemezeket a Palestrina mester előtti (1525 k. - 1594) időkről .

 

Itt érdemes még megjegyezni a barokk zene "affektus"-tanát. Ez is nyilvánvalóan antik hagyományokra épül, hiszen a zene érzelmeinkre ható jellegzetességét már etikai értékelés formájában Platón is tárgyalta. A barokk ebből az alaptézisből sajátos, modern értelmezésben már vitatható teóriát gyártott. Ebben a rendszerben 7 alaphangnemhez 7 "erény" van párosítva (amelyeket szintén speciálisan hozzárendelt hangszerek szólaltatnak meg, ezeket nem ismertetem):

Hát, eléggé önkényes csoportosítás, az biztos. Véleményem szerint nem lehet egy hangnemet kizárólag egyetlen érzelemnek alávetni. A dúr hangnem vidámsága, a moll szomora manapság már közhely, bár a nagyok -ilyen például Gustav Mahler-, képesek voltak fennkölt dúrban ábrázolni a legnagyobb bánatot is. Lássuk és halljuk például Ich bin der Welt abhanden gekommen című dalát:

 

 

Az alapskálák eredete kutatásának nincs sok gyakorlati haszna. Engem az egész kutatás egyik nagyon fiatal, apai ágon görög származású tanítványomra emlékeztet, aki még alig 14 éves, de furcsamód már ilyen fiatal korban feltűnő intenzitással, azaz lényegében jelentős érzelmi többlettel érdeklődik görög ősei iránt (amint ezt nekem egy bizalmas pillanatában elmesélte). Lehet, hogy Zeusz egyik fiát tanítom? Az az igazság, hogy a vizsgálódások kezdetén még én sem tudtam, mekkora elme volt Arezzoi Guido...

 

Ez a tanulmány nem jöhetett volna létre, ha nincs Jene Miklós antik vár kapcsolata. Köszönöm a sok Jura-korabeli zeneelméleti könyvet! Ígérem, hogy sohasem lesznek visszaadva!